But I try to sum it up.
After my operation I have six days physically in the hell. OK, in the intensive care, and after in the inter mediate care. I have no too much memories from this time, only tiny spots from a long whole movie.
Shortly after the surgery the spinal anesthesia didn't work anymore. They tried to rotate the needle, but nothing changed. So they removed.
Than and that's why the hell came: The unbearable pain. I got morphine, but there was no chance to get so much to handle the pain. Too much morphine stops breathing, as it has been done many times, but (thanks God) always only for a moment, when I had pain attac previously. So I got ketamine. This medicine is not dangerous for the breathing, but the patient can have hallucinations (I had a lot), and lose memories (I lost). So I have some pictures, but not all from the reality. And I remember the fear. Sometimes, when somebody wanted or did something with me, I know that I screamed more times, because I didn't know what is happening with me. There was a nurse in the IMC, who never explained me anything. I was very afraid of her. After one screaming scene she came to me, and asked:
- Can I have some questions?
- Of course - I said, and I was sure, she will ask me about my pain, or my satisfaction there... but she tested my mentation. She asked, who is the president of the USA, how old I am, what year is it now, etc. When I was wrong with my age (I knew that I am 38, but there and then I almost totally forgot the english numbers), she gloated. I said sorry, I know exactly how old I am, but Englis is not my native language, let me write the number to my phone. But she did not let me to use my phone. But I was the faster... So although I'had answered all questions, I started to seriously afraid, that she will send me to the madhouse.
By the time I got out of the IMC, I was full of fear. Get out of there... it was amazing. The freedom itself. I remember that I arrived the station in the morning, and some hours later I was able to stand up and even walk. Nobody believed it. It was a real miracle.
...
(Chapter 2 tomorrow.)
___________________________________________________
Nehéz a mögöttem álló időszakról beszélni. A testről, amikor a lélek rendben van... ez könnyű. De beszélni a lelkemről, a zuhanásomról... ami szintént megtörtént ott... ez nehéz. Piszok nehéz.
De megpróbálom összefoglalni.
Az operáció után hat napot töltöttem a pokolban. Oké, az intenzíven, és utána az IMC-n (ezt nem tudom, hogy fordítsam le magyarra, fent kiírva angolul). Nincs túl sok emlékem erről az időről, csupán apró kis foltok a hosszú egész filmből.
Nem sokkal a műtét után a gerincérzéstelenítés nem működött többé. Próbálták forgatni a tűt, de semmi nem változott, ezért kivették.
Ekkor és ezért jött el a pokol: az elviselhetetlen fájdalom. Kaptam morfiumot, de nem volt esély annyit adni, amivel tényleg kezelni tudják a fájdalmat. A túl sok morfiumtól leáll a légzés, ahogy az velem már sokszor előfordult, (hála Istennek) mindig egy-egy pillanatra, a fájdalomrohamok idején. Így hát kaptam ketamint. Ez a gyógyszer a légzést tekintve nem veszélyes, viszont lehet tőle kapni hallucinációkat (nekem volt, szinte egyfolytában), és memóriakiesést (alig emlékszem valamire). Szóval van néhány képem, de nem mind a valóságból (sőt). És emlékszem a félelemre. Időnként, ha valaki akart velem csinálni valamit, tudom, hogy sikítoztam, többször is, mert nem tudtam mi történik velem. Volt egy nővér az IMC-n, aki soha semmit nem magyarázott el nekem. Nagyon féltem tőle. Az egyik sikoltozós jelenet után odajött hozzám, és megkérdezte:
- feltehetek pár kérdést?
- Persze - feleltem, és biztos voltam benne, hogy arról kérdez, hogy hogy vagyok, mi mennyire fáj, vagy mivel vagyok elégedett-elégedetlen... de az elmeállapotomat jött tesztelni. Megkérdezte, ki most az USA elnöke, hány éves vagyok, milyen évet írunk, stb. Kárörvendve szólt rám, mikor elrontottam a koromat (tudtam, hogy 38 éves vagyok, csak valahogy szinte teljesen elfelejtettem akkor az angol számokat). Mondtam, hogy bocsi, pontosan tudom hány éves vagyok, de az angol nem az anyanyelvem, had írjam le a számot a mobilomba. De nem akarta engedni, hogy használjam a mobilomat, csak én voltam a gyorsabb... Szóval komolyan félni kezdtem, hogy a végén még bolondokházába juttat.
Mire végre elhagytam az IMC-t, tele voltam félelemmel. Kijutni onnan... csodálatos volt. Felszabadító. A szabadság maga. Úgy emlékszem, hogy délelőtt kerültem az osztályra, és délután már fel tudtam először kelni. Sőt, még sétálni is. Senki nem hitte el. Igazi csoda volt.
(2. fejezet holnap)
 |
| the first walk - az első séta 2017. jun. 22. 15:27 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.