One minute ago I gave the Fragmin injection (against thrombosis) for myself. "Just for fun"... Just to practice how can I be brave. I have to learn to be brave, because this skill (and hope, and trust, and faith, and persistence) will be my super-secret-power, that I will need, whether I will survive this illnes or not.
I would like terribly someone, who is enough competent in my case, and can promise me, that I will survive. But no one has said this to me. My doctors, instead, pressed the biggest alarm button in the system, and they sent to me the all psyhological society of the hospital: I've had a meeting with a psychologist (or psychiatrist?), a priest, and a psycho-oncologist. Maybe I'll get an antidepressant ... I don't know yet. And yes, they are right: I am very deep.
Today afternoon my doctor (Dr. Lehmann) was here again, to repeat the conversation that we had yesterday, but this time with my husband. And after the meeting we just asked each other: "how was his face?" And his voice? Did he think something that he didn't tell us? We try to read, to find more information, because that we have, is not enough. But of course, there is no more information.
But let's see the facts:
- I have cancer.
- The gastroenterologists have found it 13 days ago, when the tube was removed.
- They saw something, took a sample, and sent it to the hystology.
- Nobody told me this until yesterday.
- The hystological result is clear: I have cancer.
- This tumor is the same special hybrid, that I had before: Two different tumor types were mixed in one cell.
- Because of this, there was no statistic about the chances two years ago, and of course, there is no statistic now.
- Tomorrow I will have a pet CT: to know I have a local problem, or the cancer already spread. We hope not (because no CT could see it in the last year), but two years ago this tumor spread very quickly.
- As usual, there are three possibility to fight against cancer: operation, chemotherapy or radiotherapy. But in my case the radiotherapy can't help (this treatment can help if the cancer does not like spreading), I am not enough strong to have chemo (my darm is still closed, and I am still not able to eat), so my only one chance is the operation.
- So the biggest question is: where I have tumor inside? And all tumors can be cut off? If yes, we can still hope. If not...
- Dr. Lehmann wants to do the operation in the next two weeks. He wants to react very fast, because we know, my cancer is also too fast. But he has to make a full free day (some hours will be not enough to operate me), so he has to postpone some smaller surgeries and he has to organize a good team. And it takes time.
- To have more chances to get through the surgery, I will get a PICC line again, to feed me by the catheter. He planned this for tomorrow, but I will get it on Monday. I asked a last chance, last time to be together with my children, and he accepted my wish.
I have no more power to write: I need a lot of painkillers all the day (and all the night), I am not really understand why. Why I alwasy have cramps. After the medicins I am better a little bit (but I feel dizzy), but some hours later the strong pain comes back. Now it is too strong again. I have to call the nurse.
PS: oh, and one sentence about the title.
Here is a recipe for the not hungarian readers. (But my version is better a little bit). If I will have a time, when I can eat again, without fear and pain and danger... I will celebrate it with this food.
________________
Egy perce én adtam be magamnak a Fragmin injekciót (trombózis ellen). Csak a "hecc kedvéért". Vagyis inkább gyakorolni, hogyan lehetek bátor. Muszáj megtanulnom bátornak lenni, mert ez a tulajdonság (és a remény, a bizalom, a hit, és a kitartás) lehet majd az én szuper-titkos-erőm, amit használnom kell majd, akár túlélem ezt a betegséget, akár nem.
Borzasztóan szeretnék valakit, aki elég kompetens az ügyemben, és azt tudná nekem ígérni, hogy túl fogom élni. De mindezidáig senki sem mondott ilyet nekem. Ehelyett az orvosaim megnyomták a létező legnagyobb vészcsengőt a kórházban miattam, és már beszéltem egy pszichológussal (vagy pszichiáterrel?), egy lelkésszel, és egy pszicho-onkológussal. Talán valami antidepresszánst is kapok majd... még nem tudom. És igen: valahol jól látják a helyzetet: tényleg nagyon mélyen vagyok.
Ma délután itt járt az orvosom (Dr. Lehmann) újra, megismételni a tegnapi beszélgetést, de ezúttal a férjem társaságában. És a találkozó után egymást kérdezgettük Sanyival: "Milyen volt az arca?" és a hangja? Vajon gondolt valamit, amit inkább nem mondott el? Próbálunk olvasni, találni valami extra információt, mert amink van, az nem elég. De persze... egyszerűen nincs több információ.
De nézzük a tényeket:
- Rákos vagyok.
- A gasztrósok találták meg 13 nappal ezelőtt, amikor eltávolították a csövet.
- Láttak valamit, mintát vettek, és elküldték szövettanra.
- Nekem erről senki sem beszélt egészen tegnapig.
- A szövettani eredmény világos: rákos vagyok.
- Ez a tumor ugyanaz a különleges hibrid, ami korábban is volt nekem: két különböző ráktípus ötvözete egy sejten belül.
- Ez azt jelenti, hogy nem létezett rólam statisztika két évvel ezelőtt, és természetesen most sem létezik.
- Holnap lesz egy PET CT, hogy megtudjuk, lokális problémáról van szó, vagy a rák már szétterjedt a testemben. Azt reméljük, hogy nem (volt egy csomó CT-m az elmúlt fél évben, és egyiken sem látszódott), viszont azt is tudjuk, hogy két éve ez a dög nagyon is gyorsan terjedt.
- Mint mindig, most is három megoldás jön szóba a rák kezelésére: a műtét, a kemó és a sugár. De az én esetemben a sugár nem segíthet (csak akkor jöhet szóba ez a megoldás, ha szépen körülhatárolt tumorról van szó, és nem egy sok apró sejtben terjedős fajtáról), a kemóhoz nem vagyok elég erős (még mindig nem tudok enni a bélelzáródás miatt), tehát az egyetlen esélyem a műtét.
- Tehát a legnagyobb kérdés: hol (hány helyen) van rákos sejt odabent? És vajon mindegyik kivágható? Ha igen, még reménykedhetünk. Ha nem...
- Dr. Lehmann két héten belül meg akar műteni. Egyrészről szeretne nagyon gyorsan reagálni, mert tudjuk, hogy a rák szintén túl gyors. Viszont a műtéthez össze kell hoznia egy teljes szabad napot (pár óra sajnos megint nem lesz elég rám), tehát el kell halasztania néhány kisebb műtétet, szerveznie kell hozzám egy szép nagy csapatot... mindez időbe telik.
- Hogy több esélyem legyen átvészelni a beavatkozást, ismét kapni fogok egy "PICC LINE"-t (szívkatéter), hogy azon keresztül tápláljanak. Ennek a beültetését holnapra tervezte, de végül csak hétfőn fogom megkapni. Kértem egy utolsó lehetőséget együtt lenni a gyerekeimmel, és helybenhagyta a kérésemet.
Nincs most több erőm írni. Egész nap (és egész éjjel) folyamatosan egy csomó fájdalomcsillapítóra van szükségem, és nem egészen értem, miért. Miért görcsölök állandóan. A gyógyszerek után jobban vagyok egy picit (viszont szédülök), de pár órával később a fájdalom mindig visszajön. Most megint túl erős, muszáj hívnom a nővért.
PS: basszus muszáj még egy mondatot megmagyarázni a címet. Mert megfogadtam, hogy ha egyszer ezen túlleszek, és ehetek újra, anélkül hogy baj lenne belőle, hogy félnem kellene, hogy fájna... egy tányér rakott krumplival fogom azt a napot megünnepelni.
