Radiotherapy: 60% done

Board game

After the rehabilitation, before the radiotherapy

I am writing a blog post 3-4 days ago maybe more maybe much more
Sorry... the days are too busy at home.

We started the schoolyear this week: waking up early again, homework, walking in the forest with the class, and so many programs in the afternoons... I also have to explore the flat. For example two days ago in the morning I had a visitor. I offered her coffee. I found the coffee cup but not its small plate. To tell the truth I never find anything nowadays.

But let's see what happened in the last few weeks.

First I had a controll with my surgery doctor. He was satisfied and optimistic. And I realized some facts about my case. For example before this meeting I was sure my life was not in danger because of the operation. Now I see it was. My doctor was very satisfied just because I survived the operation. Well... if he is happy so do I...

Of course we spoke about my inflammation that I still have inside. I could lost the drainage in the Rehabilitation, but I still have symptoms: constant pain, etc... I am worried about it, but for my doctor this is nothing. He said, he is glad because I have only this small problem. With or without this problem I am in progress. And that's the point. If I am healing very slowly from this inflammation... for him is also okay.

For him yes but not for my other doctor from the radio oncology. I had a meeting with her on the same day, and she informed me, that from her perspective the inflammation can be a problem: maybe I cannot tolerate, so we cannot start the radiotherapy. And my time is running, the door is not always open for me to have this therapy. If we don't start it in 12 weeks, we cannot start it later. After 12 weeks (from the operation's day) it is too late.
So last Wednesday I had an MRI and a blood test, and two days later I got the good news: I can start.

If somebody has a radiotherapy, the first step is always a CT to localize the area to be treated. This medical examination was scheduled yesterday, but it missed. The machine crashed half an hour before my arrival. I got a new appointment for Thursday afternoon.

Otherwise, the therapy will last about 5 weeks. I will receive approximately 23 or 25 treatments, every weekdays. I think a treatment will not last more than 10 minutes. Because my case is extremely unique, we don't know almost nothing about side effects or chances. But of course I have more chance with this therapy than without.

We are in God's hands as always.

____________

3 vagy 4 napja írok egy blogbejegyzést, de talán több. Talán sokkal több... Bocsánat... túl sűrűnek itthon a napok.

Elkezdtük a tanévet ezen a héten: koránkelés, házi feladat, séta az erdőben az osztállyal, és egy csomó program délutánonként. És újra fel kell fedeznem a lakást is. Például tegnapelőtt reggel volt egy látogatóm. Megkínáltam őt kávéval. A kávéscsészét meg is találtam, de a kistányért nem. Az igazat megvallva soha nem találok meg semmit mostanában.

De lássuk mi történt az elmúlt néhány hétben.

Először is volt egy kontrollom a sebészemmel. Elégedett volt és optimista. És ráébredtem néhány tényre az esetemmel kapcsolatban. Például ezelőtt a találkozó előtt biztos voltam benne, hogy az életem nem volt veszélyben pusztán a műtét miatt. Most már látom, hogy de, volt. Az orvosom nagyon elégedett volt, csupán mert túléltem a műtétet. Nos... ha ő boldog, akkor én is...

Természetesen beszéltünk a gyulladásról is, ami még mindig bennem van. Ugyan megszabadulhattam a drainage-tól a rehabon, de még mindig vannak tüneteim, állandó fájdalom, stb... Én aggódom emiatt, de az orvosomnak ez semmi. Azt mondta, ő örül, hogy csak ez a picike problémám van. Ezzel a gonddal együtt vagy nélküle így is úgy is folyamatban van a gyógyulás. És ez a lényeg. Ha nagyon lassan is gyógyulok ebből a gyulladásból, neki az is rendben van.

Neki igen, de nem a másik orvosomnak a radioonkológián. Vele is ugyanazon a napon volt találkozóm, és ő arról informált engem, hogy az ő nézőpontjából a gyulladás bizony probléma lehet: Lehet hogy emiatt nem tolerálom a sugárkezelést, és így el sem tudjuk kezdeni a terápiát. És az időm kevés, az ajtó nincs örökké nyitva: ha 12 héten belül nem tudunk kezdeni, egyáltalán nem tudunk kezdeni. A műtét napjától számított 12 hét után túl késő megkapni a sugarat.
Így tehát múlt szerdán volt egy MRI és egy vérvétel, és két nappal később megkaptam a jó hírt, hogy elkezdhetem a terápiát.

Ha valakinek sugárkezelést kell kapnia, az első lépés a CT, hogy lokalizálják a területet amit kezelni kell. Ez a vizsgálat nekem tegnapra volt betervezve, de elmaradt. A gép az érkezésem előtt fél órával ment tönkre, már értesíteni sem tudtak. Csütörtök délutánra kaptam új időpontot.

Egyébként a terápia körülbelül öt hétig fog tartani. Megközelítőleg 23 vagy 25 kezelést fogok kapni, minden hétköznap. Azt hiszem, a kezelés nem fog tovább tartani alkalmanként 10 percnél. S mert az én esetem rendkívül egyedi, nem tudunk semmit a mellékhatásokról vagy az esélyekről. De természetesen több esélyem van ezzel a terápiával, mint nélküle.

Isten kezében vagyunk, ahogy mindig is.

Coloring

Ezzel a képeslappal búcsúztam el a fizioterapeutámtól.

I said goodbye from my physiotherapist with this postcard.

Good bye, Reha!

Status

Most járt itt a doktornő, végre hívták a kórházból. 
Az eredeti gyulladás tért vissza, de csak két centiméteres. Ezért úgy döntöttek, hogy nem kell még újabb drainage, hanem csak antibiotikumos kezelést fogok egyelőre kapni. Megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy a kórházban az első antibiotikum amit kaptam, nem volt megfelelő. A baktérium rezisztens volt rá. Azt felelte, igen tudja, a kórház megmondta melyik fajta antibiotikumokat tudjuk használni.

The doctor was here - she was just called from the hospital.
The original inflammation is back, but it is only 2cm big. So they decided, that no drainage is needed again, so I will get only antibiotics in the first step. I asked whether she knows that the first antibiotic -what I got - was not fine.The bacteria is resistance against it. She answered, yes, the hospital said which antibiotics should be used. 

Please pray

Now I am bleeding. Please pray for me.

Most már vérzek is. Kérlek imádkozzatok értem.

Drainage (second part of my hospital-story)

Even in mid-July I wrote a post about my surgery, and my days in the intensive care / IMC. And I promised: "Tomorrow I will continue the story". But I didn't.

Not because I had no enough time to write. Not because my body not was enough strong to write. But I had something... A barrier, a wall, an obstacle... that blocked me. And this obstacle called PTSD. I had PTSD 3 years ago, before the cancer started. I'm a victim of sexual assault. It is a long story, I was a small child, and I supressed the memories. But 3 years ago I started to remember, and I got PTSD...

I don't want to talk more about this. Not here, not now. But this information is important to explain: this PTSD came back in the hospital. 

I finished my story some weeks ago that I could leave the IMC, and take my first walk. The next days I continued to heal. A little bit more walk, first with help, and after alone... It seemd everything is OK.

But my doctor noticed that something is not good in my lab results: the CRP was too high. Approx. at the same time I had high temperature, and I was worse. And I got the results: I have a bacterial infection inside, where I was operated. This part is full with liquid, and to let it out I need one more surgery, to put a tube (a drainage) in, through my bottom. And antibiotic too, of course.

I was very scared, and I asked the doctor please let me sleep during the investigation. But he said "it is bullshit, I don't need to sleep. Some special painkiller and an other medicin to be a little bit sleepy will be enough." 

Well, it was not enough. Around after an hour I started to feel it, and I had more and more pain in every seconds. This was not a big surgery, so I was alone with the doctor. Not with mine: she was a woman, with nice Chinese eyes, but without any smile or kindness.

First I was not sure she can hear me. Maybe I am too weak to use my voice normally? But she heard me. She did not consider it important to answer. In the next 20 minutes I felt a lot of pain, but she didn't stop it, and didn't give me any painkiller. And mostly she didn't answer. 

One time she said (without any emotion), that "Yes, I can hear you". Because I askedseveral times: "Can anybody hear me?" But for my next sentence I didn't get any reaction. Two times she said: "Don't move". I answered: "I am not moving, I shaking because of the pain". My whole body trembled on the table. No answer. And only one time she said: "I will finish soon". But it was around 15 minutes before the end.

So I was hurted by somebody as in my childhood. Without any sympathy. Without any help. Without stop. But with pain. With fear. Without any hope. As...

So I became re-traumatized, and the PTSD (maybe Acute stress disorder, but ultimately it doesn't matter) came back. The first days I was always crying. After I was scared, without any reason in every minutes of the days. I had nightmares and panic attacs. I felt that I lost all the connection between my brain and feelings. And I wanted to give up. During the last days in the hospital I stopped drinking. I wanted to die soon, not waiting for more suffering... I immediately noticed that I am in a trouble, and I am not able to manage this problem, so I urgently asked for some antidepressants. I didn't got, because this medicine is slowly, needs minimum 2 weeks to work. But after two weeks, I still had the same symtomps, without real help.

Nobody accepted the responsibility, nobody said sorry. I didn't get any explanation, why I couldn't get painkillers during the surgery, and could got 5 minutes later on the station.

I'd got the drainage on June 28th (on Wednesday). They stopped the antibiotic around July 10th, and I arrived to the Reha on July 12th, two weeks after the investigation. On July 28th, last Friday the drainage has been removed. I still had liquid every day by it, but it was said my body will handle this little quantity. The strong backache started at the weekend. The other pain (around the wound) this morning. The fever yesterday (around 37°C), and today it is higher (around 38°C). My blod test was OK on Monday, but now my CRP is high again, and I have also more white blood cells. And I'm terribly afraid. Tomorrow early morning I will be transfered to the hospital (back to Zürich) to have a CT. And after... I don't know. I am really scared.

____________________________________________________________________

Még július közepén írtam egy bejegyzést a műtét utáni napokról az intenzíven és az IMC-n. És megígértem: „Holnap folytatom a sztorit”. De nem tettem.

Nem azért, mert nem volt elég időm írni.Nem is azért, mert a terstem nem volt elég erős, hogy írjak. De volt bennem valami... Egy gát, fal, akadály... ami megakadályozott. És ezt az akadályt úgy hívták, PTSD. Három évvel ezelőtt volt PTSD-m, mielőtt a rák elkezdődött.  Szexuális támadás áldozata agyok. Ez egy hosszú történet nagyon kicsi voltam még, és elnyomtam magamban az emlékeket. De 3 éve újra emlékezni kezdtem, és ekkor kaptam a PTSD-t...

Nem akarok erről beszélni többet. nem itt, nem most. Ez az információ csak azért fontos, hogy elmagyarázzam: ez a PTSD tért vissza a kórházban. 

Ott fejeztem be a sztorit néhány hete, hogy elhagyhattam az IMC-t, és megtehettem az első sétámat. A következő napokban folytatódott a gyógyulás. Picit több séta, eleinte segítséggel, aztán már egyedül... Úgy tűnt, minden rendben van.

de az orvosom felismerte, hogy valami nem stimmel a laboreredményemmel: a CRP érték túl magas volt. Közel ezzel egy időben hőemelkedeésem lett, és romlott a közérzetem. És megkaptam az eredményt: bakteriális fertőzésem lett ott, ahol meg lettem operálva. A terület tele van folyadékkal, és ezt kiereszteni szükségem van még egy műtétre, hogy betegyenek egy csövet (drainage) a fenekemen keresztül. És persze szükségem van antibiotikumokra is, természetesen.

Nagyon féltem a beavatkozástól, és kértem az orvosom, hogy engedjen aludni alatta. De azt mondta, "ez egy bullshit, nincs szükségem rá, hogy altassanak. Némi speciális fájdalomcsillapító és egy másik gyógyszer, amitől „majdnem alszom majd”, bőven elég lesz.

Nos, nem volt elég. kb. egy óra után elkezdtem érezni, és egyre több és több fájdalmam lett minden pillanatban. De mivel ez nem volt egy nagy műtét, egyedül voltam az orvossal. Nem a sajátommal: egy nő volt, szép kínai szemekkel, de nélkülözve minden mosolyt és kedvességet.

Eleinte nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán hall engem. Talán túl gyenge lennék normálisan használni a hangom? De hallott.  Csak éppen nem találta fontosnak, hogy válaszoljon. a következő kb. 20 percben nagyon sok fájdalmam volt, de se nem hagyta abba, se nem adott semmi fájdalomcsillapítót. És többnyire nem is válaszolt. 

Egy alkalommal azt mondta (minden érzelem nélkül), hogy "Igen, hallak". Mert megkérdeztem számos alkalommal, hogy: "Hall engem egyáltalán valaki?" De a következő mondatomra már nem kaptam semmi reakciót. Kétszer azt mondta: "Ne mozogj.". Azt feleltem: "Nem mozgok, hanem remegek a fájdalomtól". Az egész testem rázkódott az asztalon. Semmi válasz. És mindössze egyszer azt mondta: "Hamarosan befejezem". De ez kb. negyed órával a vége előtt történt.

Tehát valaki „támadása alatt álltam”, mint gyerekkoromban. Minden együttérzés nélkül. Minden segítség nélkül. Anélkül, hogy abbahagyná. Viszont sok fájdalommal. Félelemmel. Remény nélkül. Mint...

Így tehát újratraumatizálva lettem, és a PTSD (esetleg Acute stress disorder, de valójában nem számít) visszatért. Az első napokban állandóan sírtam. Utána féltem, minden ok nélkül, a nap minden percében. Rémálmaim voltak és pánikrohamaim. Azt éreztem, hogy teljesen elvesztettem a kapcsolatot az agyam és az érzéseim között. És fel akartam adni. Az utolsó kórházi napokban nem ittam folyadékot. Meg akartam halni hamar, és nem várni az újabb szenvedésekre... Közben azonnal érzékeltem, hogy bajban vagyok, és nem vagyok képes egyedül kezelni a problémát, ezért sürgősen szóltam és kértem antidepresszánst. Nem kaptam, mondván ez a gyógyszer lassan hat, minimum két hét kell, hogy hasson. De két héttel később még mindig ugyanott voltam ugyanazokkal a tünetekkel, minden valódi segítség nélkül.

Senki nem vállalta a felelősséget, és senki nem kért bocsánatot. Senki nem magyarázta el, miért nem kaphattam semmit a műtét alatt, miközben 5 perccel utána az osztályon már kaptam. 

Június 28-án kaptam a drainage-t, szerdán (ejtsd: drenázs). Kb. július 10-én hagyták abba az AB kezelést, és július 12-én érkeztem a rehabra, két héttel a beavatkozás után. Július 28-án, azaz múlt pénteken délelőtt távolították el. Még mindig távozott folyadék minden nap, de azt mondták a testem ezt a mennyiséget már kezelni fogja (fel fog szívódni). Az erős derékfájdalom hétvégére jelent meg. A másik fájdalom (a seb körül) ma reggel. A láz tegnap indult el (37°C körül), és ma emelkedett meg (38°C körül). A véreredményem hétfőn még rendben volt, de most a CRP szintje újra magas, és a kelleténél több fehérvérsejtem van. És szörnyen félek. Holnap kora reggel átszállítanak a kórházba (vissza Zürichbe) csinálni egy CT-t. És utána... Nem tudom. De nagyon félek.

singen

A szobatársam - 89 éves néni, egy tünemény - fekszik az ágyában, fülén fejhallgató, rádiót hallgat. És hangosan énekel. Szuper cuki :)

My roommate - 89-year-old aunt, a phenomenon - lies in her bed, listening to the radio by headset on her ear. And she sings aloud. Super cute :)

Bundesfeiertag

Breakfast in style. I like it.
Reggeli stílusosan. Tetszik.

Drainage problem

Sajnos ma a drenázs(?) elmozdult kifele. Lehet, hogy nem lesz probléma, de sajnos benne van emiatt egy újabb apróbb műtét lehetősége. Reméljük nem - múltkor katasztrófa volt.

Unfortunately the drainage moved out a bit. Maybe there will be no problem with it, but sadly there is a slight (hopefully) chance to have an other surgery because of it. Hopefully not - last time it was terrible.

Andris made a photo about me yesterday / Andris készített rólam tegnap egy fotót

One night

Only this night I can sleep in my own bed, in my... our bedroom, close to my husband and my children. Tomorrow I have to arrive back before 10am. But this afternoon, evening, night is mine... thank you, Lord...

Csak ma éjjel a saját ágyamban alhatok, a saját hálószobánkban, közel a férjemhez és a gyerekekhez. Holnap legkésőbb 10-ig vissza kell érnem. De ez a délután, este, éjjel... az enyém... Köszönöm, Uram...

Semibike

Gloria

Spider

Sunset

Finished...

Regenbogen

My hospital story from surgery to rehab... Chapter 1: the first six days - A kórházi történetem a műtéttől a rehabig... 1. fejezet: az első hat nap

It's hard to talk about the time behind me. About the body, when the soul is okay... it is easy. But talk about my soul... about my dive...what's happened also there... it's hard. Pretty hard.

But I try to sum it up.

After my operation I have six days physically in the hell. OK, in the intensive care, and after in the inter mediate care. I have no too much memories from this time, only tiny spots from a long whole movie.
Shortly after the surgery the spinal anesthesia didn't work anymore. They tried to rotate the needle, but nothing changed. So they removed.
Than and that's why the hell came: The unbearable pain. I got morphine, but there was no chance to get so much to handle the pain. Too much morphine stops breathing, as it has been done many times, but (thanks God) always only for a moment, when I had pain attac previously. So I got ketamine. This medicine is not dangerous for the breathing, but the patient can have hallucinations (I had a lot), and lose memories (I lost). So I have some pictures, but not all from the reality. And I remember the fear. Sometimes, when somebody wanted or did something with me, I know that I screamed more times, because I didn't know what is happening with me. There was a nurse in the IMC, who never explained me anything. I was very afraid of her. After one screaming scene she came to me, and asked:
- Can I have some questions?
- Of course - I said, and I was sure, she will ask me about my pain, or my satisfaction there... but she tested my mentation. She asked, who is the president of the USA, how old I am, what year is it now, etc. When I was wrong with my age (I knew that I am 38, but there and then I almost totally forgot the english numbers), she gloated. I said sorry, I know exactly how old I am, but Englis is not my native language, let me write the number to my phone. But she did not let me to use my phone. But I was the faster... So although I'had answered all questions, I started to seriously afraid, that she will send me to the madhouse.

By the time I got out of the IMC, I was full of fear. Get out of there... it was amazing. The freedom itself. I remember that I arrived the station in the morning, and some hours later I was able to stand up and even walk. Nobody believed it. It was a real miracle.

...

(Chapter 2 tomorrow.)
___________________________________________________


Nehéz a mögöttem álló időszakról beszélni. A testről, amikor a lélek rendben van... ez könnyű. De beszélni a lelkemről, a zuhanásomról... ami szintént megtörtént ott... ez nehéz. Piszok nehéz.

De megpróbálom összefoglalni.

Az operáció után hat napot töltöttem a pokolban. Oké, az intenzíven, és utána az IMC-n (ezt nem tudom, hogy fordítsam le magyarra, fent kiírva angolul). Nincs túl sok emlékem erről az időről, csupán apró kis foltok a hosszú egész filmből.  
Nem sokkal a műtét után a gerincérzéstelenítés nem működött többé. Próbálták forgatni a tűt, de semmi nem változott, ezért kivették.
Ekkor és ezért jött el a pokol: az elviselhetetlen fájdalom. Kaptam morfiumot, de nem volt esély annyit adni, amivel tényleg kezelni tudják a fájdalmat. A túl sok morfiumtól leáll a légzés, ahogy az velem már sokszor előfordult, (hála Istennek) mindig egy-egy pillanatra, a fájdalomrohamok idején. Így hát kaptam ketamint. Ez a gyógyszer a légzést tekintve nem veszélyes, viszont lehet tőle kapni hallucinációkat (nekem volt, szinte egyfolytában), és memóriakiesést (alig emlékszem valamire). Szóval van néhány képem, de nem mind a valóságból (sőt). És emlékszem a félelemre. Időnként, ha valaki akart velem csinálni valamit, tudom, hogy sikítoztam, többször is, mert nem tudtam mi történik velem. Volt egy nővér az IMC-n, aki soha semmit nem magyarázott el nekem. Nagyon féltem tőle. Az egyik sikoltozós jelenet után odajött hozzám, és megkérdezte:
- feltehetek pár kérdést?
- Persze - feleltem, és biztos voltam benne, hogy arról kérdez, hogy hogy vagyok, mi mennyire fáj, vagy mivel vagyok elégedett-elégedetlen... de az elmeállapotomat jött tesztelni. Megkérdezte, ki most az USA elnöke, hány éves vagyok, milyen évet írunk, stb. Kárörvendve szólt rám, mikor elrontottam a koromat (tudtam, hogy 38 éves vagyok, csak valahogy szinte teljesen elfelejtettem akkor az angol számokat). Mondtam, hogy bocsi, pontosan tudom hány éves vagyok, de az angol nem az anyanyelvem, had írjam le a számot a mobilomba. De nem akarta engedni, hogy használjam a mobilomat, csak én voltam a gyorsabb... Szóval komolyan félni kezdtem, hogy a végén még bolondokházába juttat.
Mire végre elhagytam az IMC-t, tele voltam félelemmel. Kijutni onnan... csodálatos volt. Felszabadító. A szabadság maga. Úgy emlékszem, hogy délelőtt kerültem az osztályra, és délután már fel tudtam először kelni. Sőt, még sétálni is. Senki nem hitte el. Igazi csoda volt. 

(2. fejezet holnap)

the first walk - az első séta
2017. jun. 22. 15:27

Reha

.

2017.06.30.

A műtét után, ami 2 napja volt (valami csövet tettek be kínszenvedéések közepette, hogy valami felgyűlt folyadékot eltátvolítsanak)

• újra nem tud mozogni 
• erős hasi görcsök egész délután és most is 
• tegnap hányt is ebéd után 
• és lázas is most, ami nagyon nem jó

Ez túl sok együtt és sokat visszaesett. Nem elérhető továbbra sem, senki ne írjon neki.

After 2 days of the operation (she got a pipe to remove some collected liquid - it was a terrible surgery)

• she nearly can not move again 
• strong cramps in her belly afternoon and now as well 
• she had to vomit yesterday after lunch 
• and fever now, which is really not good 

These are too much and she fell back. She is still not available, please nobody write to her.

2017.06.28.

Ma volt egy aprónak igért beavatkozás, mert egy helyen felgyűlt folyadékot le kellett vezetni. Sajnos az érzéstelenítés nem sikerült, így nagyon fájt és fáj neki. Ahogy ő mondta, "könyörtelenek voltak" - nem kapott elég érzéstelnítést-

Today she had a promised small surgical intervention, because in one place some liquid were collected, which should have been removed. Unfortunately the anesthesia went wrong, so she had and has a lot of pain. As she said, "they were inhuman" - she didn't get enough painkiller.

Hello World!

Today is the 10th day after the surgery.
After one day in the dreamland (operation), after some days in the nightmares (intensive and IMC stations), and some still hard days, now I am better and better every day. Just slow, nur langsam, but here again. Almost in the normal life.
Today was the first day, when I could take a shower (and not just the nurse washed me in the bed or sg similar), I was able to sit in a special armchair hours, and finally I could walk (still only with help) more than 10 meters.
In the last days the mornings were always the easiest, the afternoons were wronger, and the nights... well... still nightmares. Maybe this night.. I hope.
I am still always using morphine - I can shout it for myself in every 8 minutes - but I don't mind anymore. It helps.
And now I have no more power to write, but I am glad that I could some sentences.
Thank you for your all prayers, love, everything...
Krisztina

_________________________________

Ma telt el a 10. nap a műtét után.
Túl egy napon álomországban (műtét), túl néhány napon a rémálomban (intenzív osztály és IMC) és néhány újabb kemény napon, most végre minden nap egy kicsit jobban vagyok. Csak lassan, semmi sietség, (nur langsam, ahogy efelé mondják), de újra itt. Már majdnem a normális világban.
Ma tudtam először lezuhanyozni (és nem csak a nővérek mosdattak meg az ágyban fekve és hasonló módokon) képes voltam egy spéci karoszszékben ücsörögni órákat, és végre tudtam sétálni (bár még mindig segítséggel) tíz méternél is többet.
Az utóbbi napokban a reggelek a legkönnyebbek, a délutánok már nehezednek, és az éjszakák... Nos... Az még mindig maga a rémálom. De talán majd ma éjjel... Remélem.
Még mindig folyamatosan használom a morfiumot - magamnak lőhetem be egy gombnyomással minden 8. percben - de már nem bánom. Ez segít.
És ezzel most el is fogyott, nincs erőm többet írni. De örülök, hogy legalább néhány mondatot sikerült.
Köszönök nektek minden imát, szeretetet, mindent...
Krisztina

Eredmények

Csak egy tumor volt, amit találtak, azt ki is vették. Minden más minta negatív!

There was only one tumor which was found, and it was taken out. All the other tests were negative!

2017.06.22.

Ma végre vissza került a normál szobába. Nincsenek halucinációk, jobban van. Tudott sétálni, tudott enni paradicsom levest is.
Sajnos este ezt írta már:
"Jött egy újabb görcs roham, mint az előző napokban amiről mindig beszéltem, az nagyon hirtelen és mindent elsöprő (gyorsaságban és erősségben is) a rekeszizomból kiindulva. Nagyon sok, nagyon erős. Megint csak a folyamatos morfium adagolás (legalább 5-6 adag) segített. És ezúttal minden hirtelen összehúzódás köhögési rohammal is járt, amitől még rosszabb volt. Pedig úgy örültem hogy mára ez csökkent, és már csak a hagyományos műtét utáni fajdalmak vannak inkább, amiket anno is átéltem. Közben a nővér kicserélte a sztómát, alig 10 v 15 perc után vissza kellett hívnom, mert ahogy odanyúltam, a seb irányába nedves lett az ujjam. Jött egy másik nővér, mondta hogy ő nem tudja kicserélni, mindjárt jön a sajátom, de hozott egy csomó kötszert csak odatenni, hogy ne folyhasson minden trutyi szerteszét. De ahogy oda akarta tenni a lapokat, rájött, hogy ez nem széklet. A hasamon a varrás szakadt szét. Gondolom a köhögési rohamok miatt. Most várom az orvost." - aki tudja, fordítsa le nekem angolra és küldje el (szilsan@gmail.com)


Today she got back to her normal department and room. There are no hallucinations, she is much better. She could walk, laugh, and eat tomato soup.
Sadly at night she was bad again. The new scarf opened and something is coming out. It is kind of common thing, painful, but not dangerous - hopefully.
She wrote this tonight:
"There was another seizure, similar to the ones I've spoken of before, it was very sudden and overwhelming (in speed and strength as well) starting in the diaphragm. It was too much, much too strong. The only thing to help me endure it at all was the relief the self-dosage of morphine brought (at least 5-6 doses). This time every spasm was accompanied by a coughing fit, which made the whole thing that much worse. And I was so happy I seemed to have pulled through the worst of it, to only have the traditional sores and pain of the aftermath of the operation, the ones I was familiar with from before! In the meantime the nurse emptied the colostomy bag, but I had to call them again after 10-15 minutes, because when I reached next to it my finger got wet. A different nurse came, they said they couldn't empty it and the nurse assigned to me should be here shortly, but she brought a lot of bandages so the muck wouldn't flow all over the place. In doing so, however, they realised it wasn't waste. The stitches broke on my abdomen. I guess because of all the coughing. Now I'm waiting for the doctor to come." - )"

2017.06.19.

She left the intensive department into the middleware-intensive department. She can turn a bit, she can speak but she still has visions because of the drugs.

Elhagyhatta az intenzív osztályt egy közbenső-intenzívre. Már picit tud fordulni és tud beszélni is, de még vannak látomásai a gyógyszerek miatt.

Operation has been finished

The operation has been finished. She is weak of course. Results later. Now I go to visit her.

A műtétnek vége, sikeres volt. Még gyenge természetesen. Eredmények később. Most megyek meglátogatni.

Tomorrow

The operation will be started around 7am. In the best case it will be finished around 5pm. It was said I will be called after the operation by the doctor. I will inform you here about the results. God, hold her hands.

A műtétet reggel 7 körül kezdik. Legjobb esetben is 5 körül fejezik be. Azt mondták hogy az orvos utána fel fog hívni. Az infót, amit kapok, itt leírom. Isten, fogd a kezét.

2017.06.15

Kriszta kéri, hogy senki sehova ne írjon neki. Csak imádkozzon érte.

Krisztina asked everybody not to write her in any channel. Just praying for her.

Today 2017.06.14

Úgy tűnik, hogy az ebéd miatt, ami csak leves volt, a bél újra elzárodott. Estére 7 óra körül, mikor meglatogattuk már nagyon rosszul volt, nem tudtunk vele sem lenni. Elvitték röntgenre - újabb elzáródás. Nagyon nincs jól, nagyon gyenge. Kérte, hogy aki tud, imádkozzon érte.

It seems, that because of the lunch which was only soup, the bowel got closed again. Around 7pm,, when we visited her she was in a very bad condition, we couldn't be with her. A roentgen was made - closure again. She is not well, she is very weak. She asked to pray for her.

Short news - rövid hírek

Friday: operation. Now it is fixed.
Tomorrow: endoscopy. We try to find why I have cramps every day (today was awful again). And we will check why, and check whether there is a tumor inside the stomach. During the surgery, this area will be visible only from the outside.
_____________

Péntek: operáció. Most már fix az időpont.
Holnap: endoszkópia. Megpróbáljuk megtalálni az okát, hogy miért vannak minden nap görcseim (a mai nap szörnyű volt megint). És ellenőrizzük vajon van-e tumor a gyomron belül. Mert ugye műtét alatt, ez a terület csak kívülről fog látszódni.

What makes life worth living in the face of death - Miért érdemes élni a halál árnyékában is?

One more post I needed for a whole day to finish it.It seems I am just lying here all the time, but I am not able to write always. The nurses, the pain, the exams makes me busy. Today I got the picc line, and I had a long talk with the social worker.

Maybe not everyone believes in God who read this blog. And maybe when I write about my faith, it hurts them. I'm really sorry for that. But in my soul my faith, God, this crisis, the cancer, my other experiences.. everything ... Everything is in close contact with everything. From time to time I will write about my faith. And - whether I am right or not - about the messages, which may come from God to support me.

I just opened ted.com, to see something inspirational about anything... And I watched a video about equal opportunities. Not about cancer. Not about diseases, dying. But the next presentation, that the system recommended me was about cancer and dying. I watched it. This was that:

Why I feel this was a message for me from God?

OK, this video never told me: Hello Krisztina, yes, you, exactly you, lying in a hospital bed in the "Universitätsspital Zürich", having cancer, so you, you will survive... of course it didn't tell me this. But at the moment I can not believe anyone that I can survive (except Jesus and Dr. Lehmann), so this would not be a good message right now.

This video only told me (and not just for me), that it can be ... oh how can I say... there is no word for this... it can be beautiful. Yes, the dying, the suffering... Even during dying we can have happy moments. We can make valuable time. We can do it nicely. At least we can try it.

And I want to try it. If I have to leave, I want to give value for my children, for my husband, for my family and friends before it. And my goal is the same, of course, if I have to only suffer a lot, and after I can survive. I don't want to throw this time out. This will be too long time just to throw it out. This is also my life-time, maybe the last period, I want to use it well.
______________________

Még egy bejegyzés amihez egy egész álló napra volt szükségem, hogy befejezzem. Úgy tűnhet csak fekszem itt egész nap, de nem vagyok képes mindig írni. A nővérek, a fájdalom, a vizsgálatok mindig lefoglalnak. Ma megkaptam a picc line-t, és volt egy hosszú beszélgetésem a szociális munkással például.

Talán nem mindenki hisz Istenben, aki olvassa ezt a blogot. És talán amikor a hitemről írok, ez sérteni fogja őket. Igazán sajnálom... de a lelkemben a hitem, Isten, ez a krízis, a rák, a többi tapasztalatom... minden... Minden szoros kapcsolatban van mindennel. Ezért időről időre írni fogok a hitemről is. És - akár igazam van akár nincs - azokról az üzenetekről is, amik talán a Jóistentől érkeznek hozzám, hogy támogassanak.

Épp csak megnyitottam a ted.com-ot (még tegnap), hogy megnézzek valami inspirálót bármiről... És meg is néztem egy videót az esélyegyenlőségről. Nem a rákról, nem betegségekről, nem halálról/haldoklásról. Mégis a következő előadás, amit feldobott a rendszer ajánlatként, a rákról és az elmenésről szólt. Ez volt az: (és itt a beágyazott videó helye, nem teszem be még egyszer, fentebb megnézhető, magyar felirattal).

Miért érzem, hogy ez a videó egy Istentől nekem jött üzenet volt?

OK, ez a videó soha nem mondta nekem, hogy Helló Krisztina, igen, te, a magyar édesanya Svájcban, pontosan te, aki épp egy kórházi ágyban fekszel a zürichi egyetemi kórházban rákkal, szóval te, na te túl fogod élni. Persze, hogy nem mondott ilyet. De ebben a pillanatban nem is tudnám elhinni senkinek, hogy túl fogom élni (kivéve talán Jézust és Dr. Lehmannt). Szóval ez most nem is lenne valami jól eltalált üzenet nekem.

Ez a videó mindössze annyit mondott (és persze nem csak nekem), hogy lehetséges... ó hogy is mondjam, erre egyszerűen nincs jó szó... hogy lehet szép. Iten, a haldoklás, a szenvedés... Hogy akár haldoklás közben is lehetnek boldog pillanataink. Hogy most is teremhetünk magunknak értékes időt. Hogy meg tudjuk csinálni szépen. Vagy legalábbis meg tudjuk próbálni.

És én meg akarom próbálni. Ha el kell mennem, előtte értékes időt akarok adni a gyerekeimnek, a férjemnek, a családomnak és a barátaimnak. És persze, ugyanez a célom akkor is, ha megúszom egy csomó szenvedéssel és aztán túl tudom élni. Nem akarom kihajítani ezt az időt. Túl hosszú lesz ahhoz, hogy csak úgy kidobjam az ablakon. Ez is az én időm, az én élet-időm, talán az utolsó szakasz, jól akarom használni.

Plans for the near future - Tervek a közeljövőre

• Monday 
• PICC line catheter to feed me. Now I am only 50 kg. 
• And to get vitamins. I am before the chemotherapy, but I already loose my hair, like 2 years ago during the chemo. When I had my first big operation, it was not easy at all, but now, I've been sick for half a year, I'm much weaker, and every newer surgery has more risk... I need every little help to survive (not the cancer, but first) the surgery.
• Friday?
• Operation, to cut the tumor, and
• to have a stoma. It seems for all my life.
• Next weeks
• To recover from the operation.
• And after
• I am not sure, but I think I'll get chemo again. Dr. Lehmann mentioned it, but I was too shocked to to understand everything.

___________________

• Hétfő
• PICC line katéter (szívkatéter), hogy tápláljanak. Jelenleg mindössze 50 kg vagyok.
• és vitaminokat, stb.-t kapni. Mert noha kemó előtt vagyok már most úgy hullik a hajam, mint anno két éve a kemó alatt. Mikor anno az első műtétem volt, az sem volt egyáltalán könnyű, de most beteg vagyok már fél éve, sokkal gyengébb vagyok, és ugye minden egyes új műtét eleve nagyobb kockázattal jár... Szükségem van minden apró segítségre, hogy túléljem (nem a rákot, hanem először magát) a műtétet.
• Péntek?
• műtét, kivágni a tumort, és
• sztómát kapni. Úgy tűnik egész hátralévő életemre.
• Következő hetek
• felépülni az operációból.
• És azután
• Nem vagyok benne teljesen biztos, de azt hiszem megint fogok kemót kapni. A doki említette, de túl sokkos állapotban voltam, hogy mindent felfogjak.

PET

I had the exam Friday afternoon, and I got the result earlier than it was promised: Friday afternoon. One of my wonderful friends visited me while Dr. Lehmann entered. We listened to the result, holding each other's hands.

And yesssss!

The PET CT didn't see tumor elsewhere. Of course the doctor immediately warned me, that we cannot lean back yet: we cannot trust a hundred percent in the pet result either. But at least there is a little hope.

He also informed me, that he try to set the date of the operation next Friday (June 16th). It is not an easy task: originally he is busy until the end of July, and he has to postpone other surgeries beacause of me. Moreover he needs to organize a good team for the same day too. So he didn't promised the Friday, but I think, he mentioned it because he sees a chance.
_________________

Megvolt a vizsgálat péntek reggel, és meg is kaptam az eredményt korábban, mint ígérték: már péntek délután. Épp egy nagyszerű barátom látogatott meg, mikor Dr. L. bejött. Egymás kezét szorítva hallgattuk meg az eredményt.

Éééés igeeeen!

A PET CT nem látott máshol tumorokat. Persze a doki azonnal figyelmeztetett, hogy még nem dőlhetünk hátra. Nem bízhatunk 100%-ig a PET eredményében sem. De legalább van egy kis remény.

Arról is tájékoztatott, hogy megpróbálja kitűzni az operáció időpontját következő péntekre. Ez nem könnyű, mert eredetileg be van táblázva egészen július végéig, és most miattam más műtéteket kell elhalasztania. Ráadásul meg kell szerveznie egy jó csapatot is ugyanarra a napra. Szóval nem ígérte meg a pénteket, de azt hiszem, nem is említette volna meg, ha nem lát rá esélyt, hogy sikerül.

My fears - félelmeim

I' am crying all the time. OK, not all the time, but every hour. I have fears, I am crying, I run out of tears, but later I realize a new fear, and I cry again. And the list keeps getting longer...

• I am afraid I won't survive this illnes.
• I am afraid I have to leave here my family, my children.
• I am afraid they will be hurt.
• I am afraid my children will be disappointed, lose their faith, and never can go to the Heaven to meet each other again. I could never be happy there without them.
• I am afraid that I will have too much pain, and I will lose my faith because of the too much suffering.
• I am afraid that I was not enough good wife, friend, and especially MOTHER... 
• I am afraid God is also not happy with me.
• I am afraid I didn't do enough good in my life, and there is no more time...
• I am very afraid I have cancer again, because I did something wrong.
• I am afraid that I never can see my friends in Hungary again. I really, really miss them.
• ...

All I wrote on Thursday night, but I was not enough well (pain, eye-problem, dizziness, etc.) to finish the post. And I also couldn't write on Friday and Saturday and today, until now (now is Sunday evenig). And though I still have a lot of fears, I am really not able to continue my thoughts were born three days ago. So I just leave this post unfinished.
____________

Állandóan sírok. OK, nem állandóan, de minden órában. Félelmeim vannak, sírok, elfogynak a könnyeim, de később megint felfedezek egy új félelmet, és újra sírok. és a lista csak bővül...

• Félek, hogy nem fogom túlélni ezt a betegséget.
• hogy itt kell hagynom a családomat, a gyerekeimet.
• hogy meg fognak sérülni.
• hogy a gyerekeim annyira csalódottak lesznek, hogy elveszítik a hitüket, és soha nem érkeznek meg a Mennybe találkozni velem. Soha nem tudnék boldog lenni még ott sem nélkülük.
• Félek, hogy túl sok fájdalmam lesz, és én fogom elveszteni a hitemet a túl sok szenvedés miatt.
• Félek, hogy nem voltam elég jó feleség, barát, és főleg ANYA...
• Félek, hogy Isten sincs megelégedve velem.
• hogy nem tettem elég jót életem során, és nincs több idő...
• Nagyon félek, hogy azért vagyok újra rákos, mert valami rosszat tettem.
• Félek, hogy soha többé nem láthatom a magyar barátaimat. Annyira nagyon hiányoznak.
• ...

Mindezeket csütörtök este írtam, de nem voltam elég jól (fájdalom, látás-probléma, szédülés, stb.), hogy befejezzem a bejegyzést. És szintén nem tudtam írni sem pénteken, sem szombaton, sem ma, egészen mostanáig (vasárnap este van). És noha még mindig van egy csomó félelmem, már egyáltalán nem vagyok rá képes, hogy a három napja született gondolataim folytassam. Ezért most csak egyszerűen hagyom ezt a bejegyzést így, befejezetlenül.

Rakott krumpli - Hungarian Layered Potato

One minute ago I gave the Fragmin injection (against thrombosis) for myself. "Just for fun"... Just to practice how can I be brave. I have to learn to be brave, because this skill (and hope, and trust, and faith, and persistence) will be my super-secret-power, that I will need, whether I will survive this illnes or not.
I would like terribly someone, who is enough competent in my case, and can promise me, that I will survive. But no one has said this to me. My doctors, instead, pressed the biggest alarm button in the system, and they sent to me the all psyhological society of the hospital: I've had a meeting with a psychologist (or psychiatrist?), a priest, and a psycho-oncologist. Maybe I'll get an antidepressant ... I don't know yet. And yes, they are right: I am very deep.

Today afternoon my doctor (Dr. Lehmann) was here again, to repeat the conversation that we had yesterday, but this time with my husband. And after the meeting we just asked each other: "how was his face?" And his voice? Did he think something that he didn't tell us? We try to read, to find more information, because that we have, is not enough. But of course, there is no more information.

But let's see the facts:

• I have cancer.
• The gastroenterologists have found it 13 days ago, when the tube was removed. 
• They saw something, took a sample, and sent it to the hystology.
• Nobody told me this until yesterday.
• The hystological result is clear: I have cancer.
• This tumor is the same special hybrid, that I had before: Two different tumor types were mixed in one cell.
• Because of this, there was no statistic about the chances two years ago, and of course, there is no statistic now.
• Tomorrow I will have a pet CT: to know I have a local problem, or the cancer already spread. We hope not (because no CT could see it in the last year), but two years ago this tumor spread very quickly.
• As usual, there are three possibility to fight against cancer: operation, chemotherapy or radiotherapy. But in my case the radiotherapy can't help (this treatment can help if the cancer does not like spreading), I am not enough strong to have chemo (my darm is still closed, and I am still not able to eat), so my only one chance is the operation. 
• So the biggest question is: where I have tumor inside? And all tumors can be cut off? If yes, we can still hope. If not...
• Dr. Lehmann wants to do the operation in the next two weeks. He wants to react very fast, because we know, my cancer is also too fast. But he has to make a full free day (some hours will be not enough to operate me), so he has to postpone some smaller surgeries and he has to organize a good team. And it takes time.
• To have more chances to get through the surgery, I will get a PICC line again, to feed me by the catheter. He planned this for tomorrow, but I will get it on Monday. I asked a last chance, last time to be together with my children, and he accepted my wish. 

I have no more power to write: I need a lot of painkillers all the day (and all the night), I am not really understand why. Why I alwasy have cramps. After the medicins I am better a little bit (but I feel dizzy), but some hours later the strong pain comes back. Now it is too strong again. I have to call the nurse.

PS: oh, and one sentence about the title. Here is a recipe for the not hungarian readers. (But my version is better a little bit). If I will have a time, when I can eat again, without fear and pain and danger... I will celebrate it with this food.
________________

Egy perce én adtam be magamnak a Fragmin injekciót (trombózis ellen). Csak a "hecc kedvéért". Vagyis inkább gyakorolni, hogyan lehetek bátor. Muszáj megtanulnom bátornak lenni, mert ez a tulajdonság (és a remény, a bizalom, a hit, és a kitartás) lehet majd az én szuper-titkos-erőm, amit használnom kell majd, akár túlélem ezt a betegséget, akár nem.
Borzasztóan szeretnék valakit, aki elég kompetens az ügyemben, és azt tudná nekem ígérni, hogy túl fogom élni. De mindezidáig senki sem mondott ilyet nekem. Ehelyett az orvosaim megnyomták a létező legnagyobb vészcsengőt a kórházban miattam, és már beszéltem egy pszichológussal (vagy pszichiáterrel?), egy lelkésszel, és egy pszicho-onkológussal. Talán valami antidepresszánst is kapok majd... még nem tudom. És igen: valahol jól látják a helyzetet: tényleg nagyon mélyen vagyok. 

Ma délután itt járt az orvosom (Dr. Lehmann) újra, megismételni a tegnapi beszélgetést, de ezúttal a férjem társaságában. És a találkozó után egymást kérdezgettük Sanyival: "Milyen volt az arca?" és a hangja? Vajon gondolt valamit, amit inkább nem mondott el? Próbálunk olvasni, találni valami extra információt, mert amink van, az nem elég. De persze... egyszerűen nincs több információ.

De nézzük a tényeket:

• Rákos vagyok.
• A gasztrósok találták meg 13 nappal ezelőtt, amikor eltávolították a csövet.
• Láttak valamit, mintát vettek, és elküldték szövettanra.
• Nekem erről senki sem beszélt egészen tegnapig.
• A szövettani eredmény világos: rákos vagyok.
• Ez a tumor ugyanaz a különleges hibrid, ami korábban is volt nekem: két különböző ráktípus ötvözete egy sejten belül.
• Ez azt jelenti, hogy nem létezett rólam statisztika két évvel ezelőtt, és természetesen most sem létezik.
• Holnap lesz egy PET CT, hogy megtudjuk, lokális problémáról van szó, vagy a rák már szétterjedt a testemben. Azt reméljük, hogy nem (volt egy csomó CT-m az elmúlt fél évben, és egyiken sem látszódott), viszont azt is tudjuk, hogy két éve ez a dög nagyon is gyorsan terjedt.
• Mint mindig, most is három megoldás jön szóba a rák kezelésére: a műtét, a kemó és a sugár. De az én esetemben a sugár nem segíthet (csak akkor jöhet szóba ez a megoldás, ha szépen körülhatárolt tumorról van szó, és nem egy sok apró sejtben terjedős fajtáról), a kemóhoz nem vagyok elég erős (még mindig nem tudok enni a bélelzáródás miatt), tehát az egyetlen esélyem a műtét.
• Tehát a legnagyobb kérdés: hol (hány helyen) van rákos sejt odabent? És vajon mindegyik kivágható? Ha igen, még reménykedhetünk. Ha nem...
• Dr. Lehmann két héten belül meg akar műteni. Egyrészről szeretne nagyon gyorsan reagálni, mert tudjuk, hogy a rák szintén túl gyors. Viszont a műtéthez össze kell hoznia egy teljes szabad napot (pár óra sajnos megint nem lesz elég rám), tehát el kell halasztania néhány kisebb műtétet, szerveznie kell hozzám egy szép nagy csapatot... mindez időbe telik.
• Hogy több esélyem legyen átvészelni a beavatkozást, ismét kapni fogok egy "PICC LINE"-t (szívkatéter), hogy azon keresztül tápláljanak. Ennek a beültetését holnapra tervezte, de végül csak hétfőn fogom megkapni. Kértem egy utolsó lehetőséget együtt lenni a gyerekeimmel, és helybenhagyta a kérésemet.

Nincs most több erőm írni. Egész nap (és egész éjjel) folyamatosan egy csomó fájdalomcsillapítóra van szükségem, és nem egészen értem, miért. Miért görcsölök állandóan. A gyógyszerek után jobban vagyok egy picit (viszont szédülök), de pár órával később a fájdalom mindig visszajön. Most megint túl erős, muszáj hívnom a nővért.

PS: basszus muszáj még egy mondatot megmagyarázni a címet. Mert megfogadtam, hogy ha egyszer ezen túlleszek, és ehetek újra, anélkül hogy baj lenne belőle, hogy félnem kellene, hogy fájna... egy tányér rakott krumplival fogom azt a napot megünnepelni.

start

I never wanted to create this blog. I never wanted to have cancer again. But it seems, God has an another plan about me.

First time, two and half years ago, when I got my first cancer result, I’d already had a blog: I started it when I was pregnant with my daughter. And after my cancer result, the family-blog became a survive-blog. It was so comfortable, to inform everybody this way, much easier than write a lot of messages, but on the other hand I hated it. This blog was about my children, about our daily-happiness. And the cancer made it dirty. That’s why I stopped and closed it after my first optimistic CT results.

But now… it seems I have to restart this period. Fighting against the cancer, and having pain, uncertainty, and hope? I hope yes… I need hope too. So now I have to write a blog again, to inform my friends and family easy. I know, that sometimes we will not have more power than Sanyi or I write some words here.

Please, dear Friend, stay with us, and pray for us. I don’t know the future, but I know, I will need every praying from   you.

Thank you

Love

Krisztina
________

Soha nem akartam létrehozni ezt a blogot. Soha nem akartam rákos lenni újra. De úgy tűnik, Istennek valami más terve van velem kapcsolatban.

Első alkalommal, 2,5 évvel ezelőtt, amikor megkaptam az első rákos diagnózist, már volt egy blogom. Még akkor kezdtem, amikor várandós voltam a lányommal, és a rákos diganózis után változott át a blog családi jellege afféle “túlélő-bloggá”. Mindez egyrészről nagyon kényelmes volt, mindenkit így informálni, egy helyen és egyszerre, sokkal könnyebb, mint egyesével írni megannyi üzenetet; másrészről viszont utáltam. Az a blog eredetileg a gyerekeimről szólt, a mindennapi családi boldogságunkról. És a rák ezt beszennyezte. Így amikor megkaptam az első “minden rendben van” CT eredményt, azt a blogot végleg bezártam és megszüntettem.

De most… úgy tűnik újra kell kezdenem ezt a rémes időszakot. Ismét harcolni a rák ellen, újra újabb fájdalmakat átélni, újra jön a bizonytalanság, és talán a remény? Remélem igen. Nagy szükségem van a reményre most. Tehát most újra bele kell kezdenem egy blogba, hogy a ránk váró eseményekről viszonylag könnyen informáljuk a barátainkat és családtagjainkat. Mert tudom, hogy időnként nem lesz annál több erőnk, minthogy a férjem vagy én ide pötyögünk pár sort.

Kérlek, drága barátaim, maradjatok velünk, és imádkozzatok értünk. Nem tudom a jövőnket, de azt igen, hogy szükségünk lesz minden egyes imára.

Köszönöm.

Szeretettel,

Kriszti